Anyaság régen és ma projekt

Anyaság régen és ma projekt

Anyaság régen és ma projekt

3. alkalom

Nagymamák régen és ma

Az „Anyaság régen és ma” mentélhigiénés projekt következő, harmadik alkalmát a nagymamáknak szenteltük. Beszélgettünk nagymamáinkról és arról is, hogy a mi anyukáink hogyan álltak bele ebbe az új szerepbe.

A találkozóra 7-en jöttek el. A nyitókör után elindítottuk a napi témát: kinek milyen (vagy milyen volt) a kapcsolata a nagymamájával és milyen emlékeik vannak, amiket szívesen megosztanának. A beszélgetés az elejétől kezdve kellemes, őszinte hangulatban telt, ahol elképesztően színes történetek és sorsok bontakoztak ki.

Többen mesélték, hogy a második világháború milyen traumákat, sebeket okozott a családon belül és ezek lenyomatai bizony a generációkon keresztül még a mostani családi kapcsolataikat is gyakran meghatározzák. Elveszített szerettek, a visszatértek újrakapcsolódási nehézségei, az érzelmek kifejezésének nehézsége, vagy úgy általában az érzelmek hiánya, az elhidegülés, a lelki egészség megborulása jelent meg ezekben a történetekben.

A háború hatására traumatizált szülők gyermekei és a félárvák sajnos nagyon korán kerültek sok szempontból felnőtt szerepbe, ahol felelősséget kellett vállalniuk a család eltartásában, a kisebb testvérek nevelésében, rendezésében.

Ahol nem igazán volt helye az érzelmeknek és a szeretet kifejezésének. Egyfajta túlélő üzemmód volt ez. Nem egy alkalommal a szülők az alkoholba menekültek. Sok mai nagyszülő ilyen körülmények között nőtt fel, majd ezen traumák és minták mellett vált maga is szülővé. A mesélők ki is emelték szinte minden esetben: azok után, amit átéltek a nagyszüleik szülőként, szüleik pedig gyermekként, nem csodálják, hogy olyanná váltak, amilyenek.

„Anyukám próbált nekünk adni, de nem volt miből, mert ő sem kapott.”

– mondta az egyik résztvevő és erre többen helyeseltek. Persze annak ellenére, hogy érthető, hogy egyes szülők miért úgy viselkednek (és akár a nagyszülői szerepükben is), ahogy, ettől még nem könnyű elfogadni, hogy nem úgy vannak jelen, ahogy az számunkra a legjobb lenne. Sok esetben ez nehezíti a kapcsolódást és annak elmélyítését. Vagyis ha ezek az új szülők mást szeretnének tovább vinni, akkor sajnos nem tudnak mintákat követni – nekük kell új utakat kijárva egy olyan kapcsolatot kialakítani a gyeremekeikkel, amely már más alapokra épülhet és ami gyermekeik számára már követendő, példaértékű lehet.

Voltak nagymamák, akik összetartották a családot – nálunk volt minden hétvégén ebéd, és ott voltak az ünnepek is megtartva. Egy-egy ilyen kulcsszerepben levő nagymama halála sajnos az egész családot mélyen érinti, nincs, aki tovább vigye ezt a kezdeményezést, így a családi összejövetelek elmaradásával a kapcsolatok is romlanak. Sajnos több esetben válások és a házastárs és az „anyós” rossz viszonya is megszakítottak fontos családi szálakat.

Az sem volt azonban egyedi, hogy habár össze is járt a család, valahogy érzelmileg nehezen kapcsolódtak. Számíthattak a nagymamára, támaszkodhatott rá az anyuka, de a kapcsolat valahogy mégsem volt mély. “Segítenünk kell egymást.” – volt a jelmondat, de nem volt ölelés, puszi. És sajnos vannak anyukák, akik ezt a mintát örökítve saját gyeremkeiktől is eltávolodtak, ahogy azok elkedztek nagyobbak lenni. Az érzelmek és a szeretet kifejezése elég általános probléma volt a nagymamákkal és most is az, az új nagyikkal.

Általános felismerés volt, hogy

a legtöbb nagymama étel útján próbált adni, kényeztetni, kárpótolni.

Megpakolták a távozó unokákat, az érzelmek helyett ez volt a szeretet és gondoskodás kimutatása. És néha a szereteten túl az is érezhető egy-egy ilyen történetből, hogy van, aki úgy érzi az unoka le van tudva egy elküldött csomaggal – ezt tudja neki nagymamaként adni és kész.

A mindenbe beleszólós, “megmondós”, “rátelepedős” nagymamákkal sok esetben konfliktus volt és eltávolodást ereményezett – és legtöbb ilyen családban ugyanez figyelhető meg az újabb generációk között is, vagyis leképződnek a múlt kapcsolódási mintái. Azt állapították meg a résztvevők, hogy nem csak, hogy túllépik az ilyen esetekben a nagyszülők a határt, inkább olyan, mintha nem is lenne határ.

Vannak a “közömbös” nagyszülők is, akik nem mondanak semmit, nem érdeklődnek, nem jönnek, nem segítenek – velük is nehéz jól együtt lenni.

Érdekesen fogalmazott az egyik anyuka – a rossz élményeket, esetelges haragot, bűntudatot mind betette egy fiókba és igyekszik a pozitív dolgokra figyelni és azért hálásnak lenni, amit az anyukája a hiányosságai ellenére is adni tud.

Többen meséltek szép, bennsőséges nagymama-unoka és nagymama-anya kapcsolatról is. Öröm volt hallgatni az “igazi” nagymamákról szóló történeteket, ahol a gyerekek mindig jólérezték magukat, szabadon játszhattak, reggeltől estig kint a friss levegőn a többi utcabeli gyerekkel, igazi vakáció volt a nagyinál. Itt egy újabb kérdést hozott a beszélgetés:

vajon milyen is az ideális nagymama?

  • Az unokák köré rendez mindent, mindent szabad, minden értük van.
  • Tömi őket minden földi jóval, finomakat süt (mindenkinek a kedvencét).
  • Kényeztet, mégis érzi a határokat és tiszteletben is tartja azokat.
  • Elolvad az unokáktól, büszke rájuk.
  • Örömöt okoz neki, ha segíthet.
  • Egészséges és strapabíró.
  • Élményket ad az unokáknak – ebbe benne van általában a természet közelsége.
  • Biztonságos környezetet biztosít és ebben önállóságot ad az unokáknak – bízik a képességeikben és ezáltal önállóságra neveli őket.
  • Tiszteletben tarja az apát és az anyát is.
  • Van ideje, türelme, megértő. Összetartja a családot.

Egy igen érdekes meglátás volt az is, hogy gyerekkorunkból általában csak szép emlékeink vannak a nagyszülőkről, nem igazán láttuk a rosszat. A szüleink felnőtt megélése lehet azonban teljesen más, mivel felnőtt fejjel már mi is jobban látjuk az akkori nagyi hiányosságait.

Több történetben is elhangzott, hogy valaki

jobb nagymama tudott lenni, mint amilyen anya volt.

Ugyanakkor vannak, akik sehogy sem találták/találják magukat ebben az új szerepben. Ezekben a családokban megjelent a “nagymama helyettesítő”. Általában egy nagynéni, akinek nem lehetett gyereke, viszont saját unokájaként kényeztette testvére gyermekeit és igazi szupernagyiként van/volt jelen – ezzel átvéve a nagymamaságba kevésbé beleálló igazi nagymama szerepét – gyakran ismétlődő jelenségként emelhető ki ez is.

Felmerült az is, hogy

gyakran azt gondoljuk, hogy teher a nagyszülőknek az unokáival való foglalkozás,

pedig sok esetben mégsem, mert szívesen emlékeznek vissza rá. Ez a prekoncepció is hozzájárul, hogy anyaként sokszor nehéz segítséget kérnünk, pedig a nagymamának öröm, ha segíthet, ha az unokájával lehet – még ha nem is nyilvánítja ki.

Írta:
Láng-Somogyi Zita és Sárfi-Szakács Ildikó

Spread the love
  •  
  •  
  •  
  •  
  •   
  •  
  •  

Facebook Comments

Életkezdet Perinatális Munkacsoport

Anyaság régen és ma, Blog, Ismeretterjesztés

Siófok, 2018

LEAVE COMMENT