Anyaság régen és ma projekt

Anyaság régen és ma projekt

Anyaság régen és ma projekt

4. alkalom

Az anyaság megélése régen és ma

Vasárnap Anyák napja volt, ezért úgy döntöttünk ezen az alkalmon az anyaság megélését és az ezzel járó érzéseket vesszük górcső alá. Maga a téma egyébként is „Az anyaság régen és ma” mentálhigiénés projektünk központi kérdése, de az előző alkalmakon inkább arról beszéltünk, hogy milyen körülmények között váltak a nők anyává egykor és ma, milyen segítséget kaptak a gyermeknevelési kérdésekben, milyen támogatásban volt részük, milyen elvárásoknak kellett megfelelniük.

A megosztó körben arról meséltek a résztvevők, hogy édesanyjuk hogyan vált anyává, majd később hogyan volt/van benne a nagymamává válás folyamatában.

  • Vajon meghatározza-e az, hogy valaki milyen anya volt, hogy később milyen nagymama lesz?
  • Aki jó anya, az biztosan jó nagymama is?
  • Van olyan, aki anyának nem a „legmegfelelőbb”, de nagymamaként mégis egy különleges minőségben tud a család életében részt vállalni?
  • És vajon mi hogy vagyunk a saját anyaságunkkal?
  • Olyan anyákká váltunk, amilyenek szerettünk volna lenni?
  • Vajon mi milyen értékeket adunk tovább gyermekeinknek?
  • A mi anyaságunk hogyan formálj majd kislányaink anyaságba érkezését?

A beszélgetésben, megosztásokban nagyon színes történetek elevenedtek meg. Melyekből nem is igazán lehetett egy nagy általánosságot levonni, ugyanakkor volt példa mindenféle kapcsolatra. Azt nagyjából megállapíthattuk, hogy akinek gyermekként nem volt igazán bennsőséges a kapcsolata az anyukájával, annak általában később is sokkal több a nehézsége anyaként az anyukájával. Illetve, hogy akinek gyermekként nem adatik meg egy jó anya-minta, annak nagyon nehéz jól beleállni az anyaságba. Persze vannak szép ellenpáldák is. Egyik családnál a nagymama például annak ellenére, hogy gyermekként „minden rosszat megkapott”, anyaként nagyon biztos alapot tudott adni a gyermekének és felnőttként is ebben a bástya-szerepben tudott maradni. Az unokák is imádják, mivel ha velük van, a világ megszűnik körülötte és csak velük foglalkozik, minden róluk szól. Pedig ehhez gyakran kell kilépnie a komfortzónájából, de sosem bánja. Azt is gyakran megjegyzi, hogy olyan szívesen lenne ebben a korban anya, amikor ennyi információ elérhető, ilyen sok anyákat és kisbabákat támogató csoport létezik.

Érdekes felismerés volt, hogy azok a nagymamák, akik valahol „elakadtak az anyaságukban”, azok nagymamaként is azon a ponton gyakran nehezebben kapcsolódnak az unokáikhoz. Egyik résztvevő például azt mesélte, hogy az ő anyukája sok bántást kapott és a korábbi traumái sajnos idővel begyűrűztek az anyaságába is. Hárman voltak testvérek és az anyukája mindig úgy mesél a kezdeti időszakról, amikor még kisbabák voltak, hogy élete legszebb időszaka volt ez, ezért is vállalt 3 gyermeket. Akkoriban igazi anyaként volt jelen, de valahogy, amikor elkezdtek nagyobbak lenni, már nem tudott felnőni velük a korábbi szoros kapcsolatban és nem tudott igazi anyaként a gyerekekkel lenni. Nagymamaként ugyanígy volt (vagy nem volt) jelen – az elején a kisunokákkal sokat segített, lelkes volt, a szoptatásban is tudott hasznos információkat adni, de ahogy kicsit nagyobbak lettek a gyerekek, már nem érdkelődött irántuk.

Többen mesélték, hogy az ő anyukájuk

sokkal jobban bele tudott állni a nagymamaságba, mint korábban az anyaságba.

Ezekben a történetekben általában nem arról volt szó, hogy valaki anno nem volt jó anya, inkább az derült ki, hogy az anya szerepet egyéb körülmények nehezítették. Az így „kábé” jó anyák nagymam korukra azonban „beértek”, már egész másképp tudnak jelen lenni és segíteni.

Az is kitűnt a történetekből, hogy a nagymamaságba érkezést is számos tényező befolyásolja: dolgozik-e még a nagymama vagy már nyugdíjas, hány évesen születik unokája (teljesen más pl. az ötvenes éveiben nagymamává válni, mint a hetvenesekben), milyen az egészségügyi állapota stb. A távolság is befolyásoló tényező, de inkább a találkozások gyakoriságát határozza meg, holott annak a minősége sokkal fontosabb. Itt megint elklandoztunk kicsit múltkori témánk felé, hogy milyen is az igazán jó nagymama és egy szép megfogalmazás is született:

az igazán jó nagymamák identitásának szerves részévé válik a nagymamaság.

Előjött az a kérdés is, hogy vajon az anyává válásunk változtat-e édesanyánkkal fennálló kapcsolatunkon. Voltak, akik úgy érzik sokkal közelebb kerültek szülésük után – valahogy elkezdték édesanyjukat jobban becsülni, megérteni és különös hálát érezni, hogy mindezt az anyukájuk anno velük végigcsinálta. Mintha mindeketten „egy csapatba”, az anyák csapatába kerültek volna, ahol egymás mellett tudnak jelen lenni. Vagyis a szülés és anyává válás kiemelte őket a korábbi gyermeki szerepből és más minőségben is egymás mellé tudtak kerülni.

Megyjegyezték azt is, hogy azért elég könnyen „vissza lehet csúszni” vagy „vissza lehet valakit nyomni” a gyerek szerepbe egy-egy szituációban, ami nem feltétlenül kellemes és egyszerű, különösen abban a helyzetben, amikor generációk vannak együtt. Vagyis anyának és gyermeknek lenni egyszerre nagyon nehéz kettős szerep, amiből visszatérő konfliktusok adódódhatnak. Többen mesélték, hogy ők a legkisebb gyermekek a családban és felnőttként is érzik, hogy emiatt

anyukájuk az idősebb testvéreikkel ellentétben sokkal inkább „gyerekben tartja” őket még most is, ami nehezíti saját anyaságuk megélését.

Az anyává válás azonban sajnos nem feltétlenül vonja automatikusan maga után az anya-lánya kapcsolat megerősödését, ha annak nem voltak elég erős alapjai. Egyik anyuka elmondta, hogy anyukájával sosem volt igazán bennsőséges és szoros a kapcsolatuk. Azt remélte, hogy a szülés után majd közelebb kerülnek egymáshoz, de sajnos ez sem történt meg. Találkoznak, együtt vannak, de valahogy nincs meg az a plusz kapocs, amire mindig is vágyott volna. Sajnos nagymamaként sem igazán változott az anyukája, ami fáj neki. Az unokák sem hiányolják különösebben, ha nincsenek a nagyszülők körülöttül. Próbált már többször beszélgetni erről édesanyjával, de nem igazán lehet, mert egyből megsértődik és

azt hallja ki a beszélgetésből, hogy nem jó anya volt.

Erre a történetre is többen rezonáltak. Egyik résztvevő azt is megosztotta, hogy amikor ő maga is anyává vált, milyen ijesztő volt megtapasztalnia, hogy egy gyerek mennyire kiszolgáltatott az anyukájának – és hogy ő is mennyire az volt anno a „nem túl jó” anyukájával szemben.

Ránéztünk saját anyaságunk megélésére is.

Kimondódott, hogy függetlenül attól, hogy milyen mintát hozunk,

sokszor nehéz olyan anyaként jelen lenni, amilyenként igazán szeretnénk.

Van, hogy látszólag indokolatlanul vagy túl hamar veszítjük el a türelmünket, kiabálunk, „kikelünk magunkból”. Nehéz a felismerés, hogy ilyenkor legtöbb esetben nem is a gyerekekkel „van a baj”, ők abszolút gyerekként viselkednek, „csak a dolgukat teszik”, viszont nekünk sok a kihívás – nem csak anyaként, hanem az élet más területein is, amit olykor nem tudunk szétválasztani és a gyerekek irányába robbanunk. Sokszor annyi feladata van egy mai anyának, annyi szerepben kell helyt állnia, hogy nem is a tökéletességre törekvés a cél, hanem az, hogy „csak valahogy tudjuk csinálni” – állapította meg egy anyuka. Sokan bólogattak és megállapították, hogy ebben abszolút

így voltak anyáink is – ők is „valahogy csinálták”, és mi is itt vagyunk, tesszük a dolgunk, a lehetőségeinkhet képest a tőlünk telhető legjobb módon. És bízunk abban, hogy ez pont elég lesz a gyermekeinknek.

A gyerek dolga a határok feszegetése – szokták mondani. De ha a gyerekek a mi határainkat feszegetik folyamatosan, akkor azért jogos lehet a kiborulásunk, csak nem mindegy hogyan kezeljük azt. Megfogalmazódott az is, hogy milyen fontos a mi saját határaink tartása ahhoz, hogy jó példát mutassunk a gyerekeinknek és hogy mi jól legyünk.

Nagy kihívás az is, hogy a gyermekeink növekedésével, újabb fejlődési korba érésével átalakul a kapcsolatunk, változtatni kell a szabályokon, más fajta támogatást igényelnek a gyerekek. Ehhez egy nagyfokú rugalmasságra van szükség. Ugyanakkor minden ilyen korszakkal előjöhetnek saját gyermekkori élményeink is és ha nehéz érzések törnek fel, azokkal is szembe kell néznünk, ami nem mindig egyszerű és segítség nélkül egyedül néha nem is megy. Fontos felismerés volt, hogy ugyanez igaz a nagymamákra is – nekik is meg kell újulniuk a szerepükben az unokák növekedésével és ez bizony sokszor nem megy olyan könnyen, mert ők már kevésbé „elasztikusak”.

Kimondótott az is, hogy bizony sokszor nehéz anyának lenni. Folyamatosan igazodni kell a változó körülményekhez, nyitottnak és elfogadónak lenni, folyamatosan újabb utakat keresni, a kapcsolódási módot változtatni.

Az anyaság egy véget nem érő önismereti utazásra invitál minket,

és ha nyitottak vagyunk erre, akkor nagyon sokat tanulhatunk önmagunkól, családi mintáinkról és akár gyógyulhatnak is gyermekkori vagy trangenerációsan hordozott sebek. Ehhez azonban bele kell állnunk a folyamatba, ami néha nehéz felismeréseket is hozhat. Ez azonban nem kerülhető meg, ha fejlődni és változtatni szeretnénk.

A különböző családi történeteket hallgatva és kicsit összegezve az anyaság érdekes kontextusba helyeződött. A mai és a korábbi alkalmak során elhangzott történeteket áttekintve arra jutottunk, hogy a különböző generációk idején a családdá válást és az anyaságot is jelentős mértékben meghatározták a társadalmi-gazdasági viszonyok is, melyek valahogy nem csak egy dimenziót jelentettek, hanem alapvetően meghatározták a lehetőségeket. Nagyanyáink idejében, a II. világháború alatti és utáni időszakban a túlélés volt a legfőbb cél. Ebben az időben keménynek kellett lenni, ki kellett tartani, életben kellett maradni. Kis túlzással esély sem volt az érzelmek kimutatására és megélésére. Anyáink idejében már nem volt ez a fajta „vészhelyzet üzemmód”, ekkoriban a legfőbb cél a rend, a rendszer újraépítése volt és ennek lenyomata érezhető a családi mintákon is: a legfőbb anyai és szülői cél az életre nevelés volt.

Anyáink jelentős része még mindig kemény „kellett, hogy legyen”, nem fáradhatott el, nem heverészhetett, nem hódolhatott időigényes hobbiknak, nem volt idő töltekezésre. Még a viszonylagosan jónak mondható anya-gyermek kapcsolatokban is sok érzés és téma tabu volt és jellemző volt a nehéz érzelmek és emlékek elnyomása. Az anyák itt már jelen tudtak lenni támaszként, de sok esetben lelikleg még mindig nehezen vagy egyáltalán nem voltak elérhetők.

A mi generációnkban már egyre többen gondolják úgy, hogy van idő és tér a lélekkel is foglalkozni.

Ahogy egyik anyuka fogalmazott, most már „itt az ideje az érzelmeknek”. Ha azt szeretnénk tanítani a gyermekeinknek, hogy fontos azok kifejezése, akkor nekünk is ezt kell tennünk. Nem bújhatunk álarcok, pajzsok mögé, mert abból azt tanulják, hogy ők sem lehetnek gyengék. Ugyanakkor nem könnyű túllépni a gyerekként látott mintákon és kifejezni, megmutatni gyermekeinknek azt is, ha fáradtak, dühösek, csalódottak vagy éppen szomorúak vagyunk.

Mondhatni forradalmian új felismerés az előző generációkhoz képest, hogy ahhoz, hogy anyaként jól funkcionáljunk, nagyon fontos, hogy jól legyünk a bőrünkben, legyenek kapcsolataink, tevékenységeink, hobbijaink, melyekből töltekezhetünk, erőt meríthetünk.

  • Vajon ha mi ezen irányba változunk, a mi gyermekeink milyen felnőtté és szülővé válnak majd?
  • Milyen kihívások érik majd őket ezen az úton?
  • Vajon, ha majd ők is szülők lesznek, hogyan fognak visszatekinteni gyermekkorukra?
  • Milyen mintákat adunk nekik?

Bízunk benne, hogy olyanokat, amiket örömmel visznek majd tovább. De ha mégsem, akkor ott leszünk nekik, elfogadjuk őket bármilyen döntésükkel együtt és biztosítjuk őket szeretetünkről és támogatásunkról. Mert egy ilyen helyzetben mi is ennek örülnénk a legjobban.

Spread the love
  •  
  •  
  •  
  •  
  •   
  •  
  •  

Facebook Comments

Életkezdet Perinatális Munkacsoport

Anyaság régen és ma, Blog, Ismeretterjesztés

Siófok, 2018

LEAVE COMMENT